A családállításról
A háború emléke * Az Igazira várva
A képen a dédszüleim láthatók, a gyerekekkel. Itt még nagymamám nem született meg. Furcsa belegondolni, hogy ők is részeim, a család része, és csak egy képről néznek vissza rám, sosem találkozhattam velük. Egy olyan világban éltek, amit nem is ismerhetek.
Vagy mégis?
Egy családállításon velük találkoztam. Az ő veszteségükkel, fájdalmaikkal, a háború emlékével.
Sosem találkoztam velük, mégis a sorsomat formálták.
S hogyan kapcsolódok történetükhöz?
Jelen életemben ha párkapcsolatban is voltam, mindig vártam valakit, aki az Igazi, aki eljön egyszer, csak ki kell várni, míg megérkezik. Ő lesz a nagy szerelem, vele lesz teljes és boldog az élet. Addig férfiak jönnek-mennek, de Ő, ő az lesz, tudni fogom, mert fel fogom ismerni.
Ez a téveszme, megvédett sok fájdalom, csalódás átélésétől az életben, de falat húzott a jelen kapcsolódásai, és megélése közé is. Azok a férfiak, akik ott voltak mellettem, sosem voltak "elég jók", mert egy húsvér férfi nem érhet fel, egy csak a lelkemben élő szellemmel, egy eszményképpel..
Ehhez a képhez kapcsolódott a dédimama története. Kisebb megvilágosodásként ért, mikor összeraktam, hol rezegtem össze az ő sorstörténetével. Neki a nagyobbik lánya, Erzsébet, (a fotó jobb oldalán) ugyanis nem dédapámtól született, hanem egy korábbi szerelmétől, akit az első világháború magával vitt, de haza nem engedett.
Senki sem tudja mit élt át, mi lett vele, de a háborúból haza nem tért. Dédanyám pedig várta őt haza, s érzéseim szerint mindig maradt benne egy várakozás, megőrizte lelkében szerelmének szellemét.
Én már egy olyan családba születtem, ahol a nők valahogyan el voltak szakítva a valóságtól. Tekintetük, - nagyanyám tekintete is - mindig valahová messze tekintett. A jelenen túl, vissza a távoli múltba, az emlékek talán "megszépült" időtlenségébe..
Ha a veszteség túl nagy, a lélek inkább kapszulába teszi azt. Bedunsztolja a túlélés érdekében. "Jobb időket várva", mikor előveheti és feldolgozhatja.
S lehet, hogy csak generációkkal később jön el az az idő, mikor a családlélekből valaki képes szembenézni, a cipelt terhekkel.
Te nőként tudsz-e azonosulni a történetemmel? A "csak ki kell várni, és eljön az Igazi" mesés találkozását, és a valódi életet parkolópályáztatását?
A "nem baj, hogy most nincs mellettem senki, vagy olyan amilyen" , mert ő még nem az Igazi.. Csak a valóság hárítása.
A hiány fájdalmának átélése vezet a jelen valóságának felszabadító megéléséhez.